A sok kakis pelenka és hiszti között azért szép pillanatok is akadnak: középső lányom a hét minden napján - csak úgy spontán módon - megkérdezte, hogy én a barátja vagyok-e? Pénteken már a legjobb barátra változott a kérdés, meg kellett zabálni, ahogy a bociszemeivel rám nézett:)
Úgy tűnik (bár ne szóljam el magam), alakulgat egy "rendes" barátságom is itt a zord Albionban (most tényleg nagyon zord, ahogy kinézek az ablakon, nem látok mást csak esőcseppeket és hideget). Olyan két hete a sulinál vártuk a legnagyobb lányt a kicsikkel, amikor az egyik anyuka leszólított, hogy én ugyanbiza' új anyuka vagyok-e itt? Hát, mondom, újnak új, de anyuka nem, mert csak a nanny vagyok. Kiderült, hogy ő Dél-Afrikából költözött ide egy éve a lányával.
Azóta valahogy nem sikerült összehoznunk egy rendes találkozást (tehát olyant, ami nem az iskolaudvaron zajlik, 60 ordítozó gyerek között), mert vagy ő volt fáradt, vagy nekem kellett kicsit tovább dolgoznom, de végre, mikor már az utolsó reményről is lemondtam, tegnap sikerült.
Kellemes - értsd: italozós - estét töltöttünk együtt vele és két barátjával. Na jó, nem is ittam sokat, csak valami koktélt, mert ha kicsit is többet iszom, teljesen biztos, hogy nem értem, amit mondanak:) Így is volt pár dolog, amire visszakérdeztem, amikor gyorsan - értsd: saját tempójukban:) - mondták. Kifejezetten jól éreztem magam végre emberi társaságban:)
Az este egyik fénypontja számomra az volt, amikor elbúcsúztam Mel-től (így hívják a lányt) és csak úgy spontánul megölelt. Hát ez annyira, de annyira jól esett, hogy el sem tudom mondani. Azt hiszem ez hiányzik igazán otthonról, az emberek, akikkel vagyok annyira jóban, hogy ölelkezzek:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése