2011. május 19., csütörtök

2. Third day

Ezt a szöveget még a harmadik napomon írtam, úgyhogy azóta már történt egy s más velem, a következő bejegyzésben ezt pótolom:)


Első, és fontos jó tanács: ha Angliába érkezel, nem lesz szükséged átalakítóra az elektromos berendezéseidhez, csak egy hegyes (lehetőleg műanyag) tárgyra:). Ezzel nyomd le annyira a harmadik lyukban lévő pöcköt, hogy a másik kettőbe belemenjen a csatlakozó és voilá:).
Laptoppal, telefonnal működik, a többivel még nem próbáltam, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond. Thank’s Charlie for the great idea:)!

Hogy komolyabb vizekre evezzek: sajnos nincs net a házban május 10-ig, mivel a szolgáltató szerencsétlenkedik… Ezért valószínűleg ez a bejegyzés is akkor kerül fel.

Bevallom, egy kicsit féltem a repüléstől. Főleg a landolásról hallottam, hogy elég kellemetlen érzés. Hát, én imádtam minden egyes pillanatát!
A vásárhelyi reptéren kisebb galibákba keveredtem, bár mindennek pozitív kimenetele volt:).
Miután feladtam a nagy poggyászomat, a kézipoggyász-ellenőrző kapu előtt ültünk le. Láttam, hogy majdnem mindenkinek lemérik és berakatják a poggyászát a keretbe. Néhányan csak komoly nehézségek árán tudták bepréselni a WizzAir méreteibe.
Ahogy láttam, leginkább a külföldiekkel (magyarul: akik nem románul köszöntek neki:)) kötekedett, részemről egy kedves mosollyal, részéről egy megjegyzéssel (a válltáskámat is tegyem be majd beszállás előtt a kisbőröndbe) átjutottam mérlegelés és mérés nélkül (ekkor átkozódtam kicsit magamban, hogy miért is méregettük otthon annyit, hogy beleférjen a 10 kilóba – melynek eredményeként otthon maradt az imádott laptoptáskám és sok más apróság……grrrr). A másik érdekes tapasztalat a biztonsági átvilágításnál ért (ezt így mondják egyáltalán?). Miután nagyon kedvesen elbeszélgettünk a biztonságival (miért megyek, mit fogok csinálni, van-e a bőröndben laptop, stb), a fémérzékelő kapu becsipogott. Levetették a cipőmet, majd megint becsipogott és megmotozott egy kedves nő a fejem búbjától a sarkamig:). Valahogy sikerült mindezen átjutnom, következett az útlevél-ellenőrzés. Hát, a személyim nem volt túl szimpatikus nekik, ketten nézegették, mire egyikük elkérte a jogsimat is. Már arra kellett gondolnom, hogy valami nem oké velem, még a végén itthon maradok. Nézegették még egy darabig az irataim, majd megvonták a vállukat és jó utat kívántak:).
Vártam egy keveset a beszállás előtt, ahol olyan jól álltam sorba, hogy a „gyerekesek” és priority boarding után nem sokkal én is mehettem, így elég széles választékból kereshettem ülést magamnak. Minket már a hátsó ajtó felé tereltek, le is csaptam a második üléssor egyik ablak melletti ülésére. Innen ráláttam a szárnyra, de nem takart ki annyit a kilátásból, hogy élvezhetetlen legyen. Utána gyorsan megtelt a gép, a légiutaskísérők elmondása szerint majdnem 100% volt a töltöttség.
Valahogy sikerült mindenkit leültetni és a poggyásztartókat becsukni, majd elindultunk. Lassan zötyögtünk a kifutópálya felé (a nagy kanyart az elején imádtam:)), nagy lendület, gyorsulás és felszállás. Szerintem legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, isteni érzés (bár, ha a hullámvasút nem a kedvenced, akkor lehet, hogy jobb, ha kihagyod:)).
Fent nem történt semmi érdekes, túl sok volt a felhő, talán Svájcnál (ha jól értettem, hogy ott járunk) láttam néhány házat, folyót és hegyet, majd később hajókat a vízen.
Ahogy már említettem, a landolástól tartottam kicsit, de nem volt vészes, sőt. Finoman érkeztünk le, 15 perccel korábban a tervezettnél. A Luton-i reptéren millió lépcső van, még jó, hogy csak 10 kg kézipoggyászt engednek a gépre fejenként, mert különben el se bírná az ember:) Útiokmány ellenőrzés (itt nem volt semmi gond, a nő szinte rám se nézett), majd irány a csomagokért. Jó ötlet volt névtáblácskát rakni a bőröndre, így egyből láttam melyik az enyém, nem kellet a feladáskor ráragasztott cetlit olvasgatnom. Rengeteg volt a hasonló vagy ugyanolyan csomag.

Charlie (az apuka) már várt rám az érkezésnél, könnyen felismertem az általa leírt póló alapján. Irány az autó, majd belevágtunk a 2 és fél órásnak ígérkező útnak York felé. Azért mondom, hogy csak ígérkező, mert szerencsétlenségünkre belefutottunk egy óriási dugóba az autópályán (valami kábleszállító belga kamion gyulladt ki) és majdnem másfél órát álltunk…. Hát, mit ne mondjak, felemelő érzés volt. Majdnem fél kettő volt, mire hazaértünk (nekem már fél négy, az időeltolódás miatt), az út egy részét átaludtam.

Google Maps-en már megnéztem a falut és a házat, de élőben sokkal szebb. Szegény Charlie cipelte fel a második emeltre a majd’ 30 kilós bőröndömet, hát nagyon sajnáltam…. A szobám gyönyörű, szép kilátással a távoli dombokra, gyönyörű kovácsoltvas (vagy valami hasonló) ággyal, asztalkával és tükörrel, illetve két fiókos szekrénnyel, tévével, hifivel, valamint néhány dobozzal. Ez utóbbit az magyarázza, hogy épp most van a család a költözés végén, London mellől jöttek fel ide az anyuka munkája miatt.
Az emeleten csak én lakom, van külön fürdőszobám, és csak egy dolgozószoba van még itt, szóval biztosan nem zavarnak majd túl sokat, míg fent vagyok (hmmmm, hogy várom, hogy legyen net….).
Charlie mondta, hogy aludjak csak nyugodtan, ameddig akarok, ők sem kelnek fel korán (nincs suli és még a munka sem kezdődött meg).

8 óra körül ébredtem, zuhanyoztam (éjszaka már nem volt energiám), de a család még javában aludt. Olvasgattam a könyvemet, majd ébredezni kezdtek és a legnagyobb lányka feljött hozzám az apukával, hogy reggelizni hívjanak
Lementünk, majd megismerkedtünk a másik két kislánnyal és az anyukával is (bár már skype-on láttuk egymást). Mindannyian nagyon kedvesek és aranyosak.
Megreggeliztünk, a szülők megmutatták, hogy mi hol van a reggelihez, illetve, hogy mit szoktak enni a lányok.
Ebédig a kertben voltunk a gyerekekkel, a nagyobbak ugráltak a trambulinon, a kicsivel meg figyeltük őket (szinte hihetetlen, hogy ez a kislány sosem sír:)).
Piknik-ebédet rendeztünk a kertben a gyerekekkel, sausage rolls-t ettünk, majd kimentünk a játszótérre, míg a kicsi aludt.
Gyönyörű szép, nagy játszótere van ennek a kis falunak, tiszta, rendezett (amúgy minden az). A délutánt végigjátszottuk, majd hazaérkezés után szabadidőt kaptam vacsoráig. Sétáltam egy nagyot a faluban, megnéztem a nevezetesebb helyeket (templom, village hall, híd, stb.), készítettem néhány fotót, majd hazajöttem. Nagyon kellemes tapasztalat volt, hogy az utcán mindenki köszön mindenkinek és mosolyog:), ráadásul az idő is gyönyörű volt, hétágra sütött a nap.
Vacsora után még egy keveset játszottunk, majd a kicsiknek fürdés, nekem meg pihenés.

A második napom is hasonlóan telt, ugyanilyen időbeosztással, a reggelit én készítettem a két nagyobb kislánynak. Újra játszottunk a kertben, majd délután park. Néhány órára a szülők egyedül hagytak minket, elmentek hármasban a legkisebb lánnyal vásárolni a vasárnapi keresztelőjére, amire engem is meghívtak:).
Ahogy látom, a legnagyobb lány, bár csak 5 éves, nagyon felnőttesen áll a húgaihoz, inkább odaadja nekik a saját játékát, minthogy veszekedés legyen, általában ő magyarázza el, ha nem értem mit mond a testvére (2 és fél éves, nem mindig beszél elég érthetően számomra:)).
A középső gyerek nagyon anyás, néha még akkor is sír anyuért, amikor ott van mellette, arról nem is beszélve, amikor nincs (pl. mikor elmentek vásárolni). Szerencsére nem tart sokáig, hamar megnyugszik, és általában ilyenkor fáradt.
A legkisebb kislány egy valóságos tündér, akkor is csak pár percig sír, ha megüti magát, vagy valami nem tetszik, azt is leginkább, mikor nagyon fáradt.
A szülőkkel, úgy érzem, nagyon jól kijövünk, bár kerül még néhány szó, amit nem értek (nagyon erős british akcentusuk van, legalábbis számomra, az anyukának főleg), sokszor megkérdezik, hogy minden rendben van-e velem:)

----------------------------------------------------

A harmadik napomnak is a végére értem, William herceg és Kate is összeházasodott, mi kellhet még:)?
A mai napot a nagyinál töltöttük, ahol gyülekezik már a család a nagy eseményre (a kicsi keresztelője vasárnap). Az egész nap fantasztikus volt, mindenki végtelenül kedves volt velem, a nagyszülők gyakorlatilag úgy fogadtak, mintha én is az unokájuk lennék, szinte hihetetlen! Gyönyörű kertjük van, bár nem túl nagy, rengeteg fajta virág van benne, szépen beosztva, hogy egész évben virágozzanak, valamint egy halastó két akkora koi ponttyal, hogy el sem hittem, megvannak vagy 8-10 kilósak! A teknősről meg a folyton kajáért ott lebzselő madarakról nem is beszélve (ha jól láttam feketerigók és barnák – már ha van ilyen:), két vadkacsa is járt ott, verebek, meg egyéb madarak, amelyeknek a nevét nem tudom). Annyira békés és megnyugtató volt….
Aztán jött a nagy családi ebéd. Több helyen is olvastam, hogy az angolok ízetlenül és unalmasan főznek, azt hiszem nekem szerencsém van, sem „itthon”, sem a nagyinál (ott főleg nem!) nem tapasztaltam ilyent. Volt ott minden mi szem-szájnak ingere, jacket potato (héjában sült krumpli), kusz-kusz (eddig nem is tudtam, hogy szeretem), saláta, zöldségek, százféle salátaöntet, isteni sonka (olyan húsvéti hangulatom lett:)), valamint az egyik új kedvencem, a coronation chicken (csirkefalatkák majonézes alapú szószban). Desszertnek is széles választék volt: apple pie, profiterol, fagyi, valamilyen banános sütemény (én ebből ettem, mennyei….). Még érkezéskor a nagyi azzal fogadott, hogy kérek-e kávét és croissant-ot vajjal és dzsemmel (ez utóbbit elsőre nem értettem, nagyon erős british akcentusa van, de a végén leesett mit szeretne adni nekem:)), úgyhogy az volt az „előétel”, ugyancsak nagyon finom.
Közben néztük az esküvőt a tévében, lestük Kate ruháját, a hercegek egyenruháját és az eszméletlen kalapokat a nők fején (a királynő mögött ült egy nő, aki gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha egy kacskaringós szarv lenne a fején, brrrrr….), a vendégeket, a bevonulást, a kivonulást, egyszóval minden lélegzetvételt:)).
Ez egy szép nap volt.

Amit elfelejtettem:
  1. az anyuka még tegnap adott 200 fontot, hogy biztosan ne legyek pénz nélkül, remélem, holnap nem fogom elkölteni, csak egy kis részét.
  2. a teát imádom, tejjel, cukor nélkül (szinte olyan, mint egy jó tejeskávé)
  3. szombat és vasárnap szabad vagyok, ha minden igaz, akkor a szülők bevisznek York-ba, én meg hazabuszozom. Nagyon remélem, hogy jó idő lesz, hogy tudjak a városban sétálni és vasárnap, a keresztelőre a ruhámat felvenni:)
  4. az anyuka húga pontosan mellénk költözik a családjával, náluk is van au pair, méghozzá Erdélyből. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy mi az anyanyelve, de gyakorlatilag mindegy is, mert legalább lesz valaki, akivel eltölthetem a hétvégéim (most nem sikerült találkoznom vele, mert épp otthon van, Régenből jött). Remélem, szimpatikus lesz:)