8. At the end of the world

A legfőbb oka annak, hogy eddig nem írtam, az az, hogy az égvilágon semmi érdekes nem történik velem. Ahogy a cím is mutatja, rádöbbentem, hogy a világ végén élek, a semmi közepén (mely mindössze 7 mérföldre van egy egy viszonylag nagy várostól.)

A hétköznapjaim nagyon rutinszerűek, már a kiscsajok hisztijei is, abban semmi érdekes nincs.

Hétvégente leszűkítik az élményszerzési lehetőségeimet a nagyon korlátozott közlekedési lehetőségek (gyakorlatilag vasárnap nincs busz SEHOVA, szombaton meg az utolsó 17.47-kor jön vissza). Emiatt nem utazhatok messzebbre, hacsak nem alszom ott - de ennyire azért nem vagyok gazdag:)

Következzék egy kis vegyesfelvágott, szóval minden ami eszembe jut:

Észrevette más is, hogy az angolok a magánhangzóval végződő és azzal kezdődő szavak között egy 'r' hangot mondanak? Ez nekem nagyon érdekes, otthonról ez nem tűnt fel, de itt a bbc-n is hallom:)

Végre van igazi barátom, a nyelvi akadály hiányában jóval könnyebb kommunikációval. Bár elég sokat lógunk nem magyarokkal, szóval gyakran beszélünk egymás között is angolul. Rita, köszi, hogy vagy (és Angi neked is, hogy összehoztál minket, annak ellenére, hogy a világ másik végén élsz:)!

Suliszünet jön, két hét, horror. Erre nincs mit mondani....... Imádom a gyerekeim, ők is engem, de egész nap, két hétig túl tömény a dózis egymásból. Nekik is elegük lesz belőlem és nekem is belőlük. De az élet úgy szép, ha zajlik:):)

Hostdad itthon volt két hétig (Afganisztánból, katona), ma ment vissza, hostmum szülinapján. A gyerekek gyakorlatilag kezelhetetlenek, ha a szülők (bármelyik) itthon vannak... 

Legközelebb az én szülinapom előtti napon jön, hogy őrködjön a kölykök felett, amíg otthon töltöm jól megérdemelt karácsonyi szabadságom. Ma, az anyuka szülinapja kapcsán felhozódott, hogy nekem mikor lesz, most már piros betűkkel áll a család naptárjában a december 10. is:):) Ja, megemlítem, hogy anyuka masszázsutalványt és üdvözlőlapot kapott tőlem, nagyon örült (bár nem az az érzelemkimutatós típusú ember...)

Ma végre beszéltem egy normális emberrel a TBC-szűrő központban (tudniillik, mivel magas TBC-ferőzöttség kockázatú országból érkeztem, szűrésre kellene mennem), és megegyeztünk, hogy nem kell a szűrés nekem (ami nyilvánvalóan hétköznap lett volna, Hull-ban, szóval jó messze), kapok egy tünetekről szóló brosúrát és szóljak, ha bármit is észlelek magamon. A beszélgetést azzal zártuk le, hogy remélhetőleg nem kell többé beszélnünk (aka. nem leszek TBC-s:):). A nú tényleg nagyon kedves volt, bár nem is igazán találkoztam/beszéltem bunkón viselkedő emberekkel Észak-Angliában.

És finally, így lassan fél év után legálisan dolgozom nemsokára, végre a Home Office eljutott az én jelentkezésem feldolgozásáig és megkapom jövő héten a Worker Accession Card-om (aki nem tudná miről van szó, röviden: román és bolgár állampolgárok nem dolgozhatnak még au pair-ként sem a UK-ben engedély nélkül, most ezt kapom meg, ha minden jól megy)

xoxo mindenkinek:)

UI: a pozitív hozzáállás nagyon sokat számít: tegnap este eldöntöttem, hogy ma szép napom lesz és tényleg az volt:)

Coming soon

Készül az új bejegyzés (nem is tudom, mennyi idő után, khmm:))
Pótolom a kismillió elmaradást, most már szerintem csak magammal szemben, mert a kutya sem olvassa már:):):)

7. Golf is lovely:)

Tegnap nagy sétálásunk közepette középső (most már hivatalosan is 3 éves) lányom a teniszpálya mellett rákérdezett, hogy mit játszanak a bácsik, golfoznak? Mondom neki, hogy nem, ők teniszeznek. Erre ő: golf is lovely! Abban a pillanatban nagyon vicces volt. Szerintem meg van győződve róla még mindig, hogy golfoznak a teniszütőkkel:)

A hétköznapjaimban még mindig semmi változás, vakáció kellős közepén három gyerkőccel, zuhogó esőben itthon gubbasztunk. Bár, be kell vallanom, a múlt héten kicsit jobb idő volt és könnyebb is volt számomra, mert az apuka itthon volt. Ráadásul pénteken elvittek engem is a tengerpartra. Szikrázó napsütés, majdnem meleg víz, jó kis homok. Istenien éreztük magunkat, nagyot sétáltunk Bridlington tengerpartján, majd hazafele megettem életem leső fish & chips-ét. Farkaséhes volt mindenki, nagyon jól esett.

Másnapra a lányokkal már beterveztük Scarborough-t, úgyhogy ez amolyan előzetes volt.

Szombaton gyakorlatilag egész nap zuhogott az eső, úgyhogy én minden időjárásban kipróbáltam a tengert. A kilátás még így ködösen is hihetetlen volt, nagyon megérte elmenni. Ide (is) biztosan visszajövök szebb időben.

Két héttel ezelőtt Newcastle-ben voltunk. Nem találok szavakat rá, mennyire jó volt. Hihetetlen napsütést, kitűnő társaság, eszméletlen város, koccintás. Este pedig, visszatérve York-ba, és útközben már "melegítve", buli. Rengeteg ember van éjszaka is a városban, nem is gondoltam. Természetesen mind buliból-buliba vándorló részegebbnél-részegebb fiatalok:) Talán zajosabb szombat éjjel York, mint nappal.

Nagyon jól szórakoztunk, az angol lányok "érdekesen" öltöznek.

Sorban álltam a mosdónál és az összes lány a sorban legalább 10 centis sarkú cipőt és nagyon miniszoknyát/rövidnadrágot viselt. Én a kis balerinámban és farmeremben kisebbségnek számítottam:)

Most épp megtaláltam Rubint Réka aerobic videóját a gépemen, hát már a nézésétől elfáradok:)

Most szombatra Hull van tervbe véve, bízom benne, hogy az időjárás kegyes lesz velünk:)

6. First steps

Ha belegondolsz, annyira végtelenül szomorú a mi munkánk, hogy hihetetlen. Két oka lehet, hogy szükség van egy au pair-re egy családban: a szülő(k) vagy nem tudnak, vagy nem akarnak a gyerek(ek)kel lenni. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki más nevelje a gyerekemet, más lássa az első lépéseit, más hallja az első szavait.

Márpedig ma velem épp ez történt. Legkisebb lányom a hétvégén lesz egy éves, ma megtette az első önálló lépéseit, velem....

Este, mikor újra megmutatta tudományát az anyukájának, nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy ez már nem is annyira újdonság.

5. Are you my best friend?

A sok kakis pelenka és hiszti között azért szép pillanatok is akadnak: középső lányom a hét minden napján - csak úgy spontán módon - megkérdezte, hogy én a barátja vagyok-e? Pénteken már a legjobb barátra változott a kérdés, meg kellett zabálni, ahogy a bociszemeivel rám nézett:)

Úgy tűnik (bár ne szóljam el magam), alakulgat egy "rendes" barátságom is itt a zord Albionban (most tényleg nagyon zord, ahogy kinézek az ablakon, nem látok mást csak esőcseppeket és hideget). Olyan két hete a sulinál vártuk a legnagyobb lányt a kicsikkel, amikor az egyik anyuka leszólított, hogy én ugyanbiza' új anyuka vagyok-e itt? Hát, mondom, újnak új, de anyuka nem, mert csak a nanny vagyok. Kiderült, hogy ő Dél-Afrikából költözött ide egy éve a lányával.

Azóta valahogy nem sikerült összehoznunk egy rendes találkozást (tehát olyant, ami nem az iskolaudvaron zajlik, 60 ordítozó gyerek között), mert vagy ő volt fáradt, vagy nekem kellett kicsit tovább dolgoznom, de végre, mikor már az utolsó reményről is lemondtam, tegnap sikerült.

Kellemes - értsd: italozós - estét töltöttünk együtt vele és két barátjával. Na jó, nem is ittam sokat, csak valami koktélt, mert ha kicsit is többet iszom, teljesen biztos, hogy nem értem, amit mondanak:) Így is volt pár dolog, amire visszakérdeztem, amikor gyorsan - értsd: saját tempójukban:) - mondták. Kifejezetten jól éreztem magam végre emberi társaságban:)

Az este egyik fénypontja számomra az volt, amikor elbúcsúztam Mel-től (így hívják a lányt) és csak úgy spontánul megölelt. Hát ez annyira, de annyira jól esett, hogy el sem tudom mondani. Azt hiszem ez hiányzik igazán otthonról, az emberek, akikkel vagyok annyira jóban, hogy ölelkezzek:)

4. New(s)

Saját magam előtt is szégyellem magam, hogy nem vagyok képes rendszeresen blogot írni... Mi lesz így a szép emlékekkel? :)

Tiszta lappal kezdek, és a legfrissebb eseményekről számolok be.

Tegnap a lányokkal (3 másik au pair, 3 másik országból) Leeds-ben voltunk, shoppingolni, kajálni. Érdekességként megemlítendő, hogy falucskámból York-ba a 7 mérföldes út oda-vissza ugyanúgy 6 fontba kerül, mint a York-Leeds táv 25 mérföldje......

Ahhoz képest, hogy az előrejelzés egész hétvégére hideget, záporokat-zivatarokat jósolt, csak szombat reggel volt egy kis csepergő, majd egész nap meleg és viszonylag sok napsütés, erről is ennyit (én persze nagykabátban, esernyővel:)).

Amúgy előző bejegyzésem címe ezekre a lányokra utal, csak valahogy nem sikerült őket is beleírnom:) Azért sokkal könnyebb így, hogy van akivel legalább hétvégente trécselni, mint az elején, amikor 3 hétig egyedül voltam, mint az ujjam. Bár az igazi az volna, ha itt a faluban lenne valaki, akivel akár hétköznap esténként is össze lehetne futni, meg természetesen vasárnap (ha még nem említettem volna a pocsék tömegközlekedést a város felé, ami vasárnap egyenlő a nullával - tehát akkor sehová nem lehet eljutni...)

Primark-körútunk alatt beszereztem, amit szerettem volna ("játszós" nadrágok és pólók, szuperolcsón), meg végre találtam egy megfelelő fleece-t is (őszintén nem tudom, hogy hívjuk magyarul), természetesen a férfiosztályon.

További nézelődés, próbálgatás után a már eltervezett ebédünk helyszíne felé vettük az irányt, a Rahel által már tesztelt all-you-can-eat keleti-olasz-mediterrán-mindenféle étterem felé. Kellemes eltöltöttünk ott vagy két órát, mindent kipróbáltunk, megkóstoltunk (a javát kétszer is - hmmmm, az a brownie.....).

Hazafelé csak Rahellel jöttünk, mert a másik két lány még maradt (nekem muszáj volt jönnöm, hanem nem értem volna el az utolsó buszomat - 17.47-kor...). Hát, mit ne mondjak, kalandos volt az hazafele tartó busz megtalálása Leeds-ben. Rossz irányba indultunk le, majd a fél várost körbejártuk, a buszállomás helyett a vonatállomást találtuk meg, majd végre az is meglett. Gondolom nem is kell mondjam, hogy az eredeti kiindulási helyünkről a másik irányba indulva gyakorlatilag fél perc sétával elérhettük volna a keresett megállót, de mindegy:) Hazaértünk épségben, ez a fontos.

A mai napom döglődéssel telt, és a továbbiakban is azzal fog. Egyrészt azért mert nem tudok menni sehová (nincs busz), másrészt, mert az idő sem valami fényes, bár nem esik legalább.

Mára ennyi.

This is the beginning of a beautiful friendship:)

Kicsiny blogom az elhanyagolás sorsára jutott, mindez kizárólag az én lustaságomnak tudható be. Szánom-bánom vétkeimet:)

Visszaolvasva az előző bejegyzésem, hozzáfűzném, hogy a konnektor harmadik pöckében való piszkálással csak óvatosan! Én egy tupírfésűt használok erre a célra (aminek a nyele és belseje fém, csak a fogai műanyagok) és hát sikerült egy rossz mozdulattal úgy kicsapni a biztosítékot, hogy Charlie alig volt képes megcsinálni..... Szóval csak odafigyeléssel és finoman:)

 

Most már eléggé rutinosan telnek a napok, bár igazán jövő héttől lesz rutin, mert akkor megy az apuka Afganisztánba 5 hónapra. Úgyhogy csak mi maradunk itthon, csajok.

Valahogy az apukával első perctől jobban kijövünk, mint az anyukával, de lehet, hogy ez az egész csak nekem tűnik így. Érzem, hogy ő is (már mint az anyuka) próbálja keresni a közös témát, próbálunk beszélgetni, de valahogy nem sikerül igazán, csak a "napi kötelező" megy le. Az az igazság, hogy én is próbálom a lehető legkevesebbet zavarni őket, amíg még Charlie itthon van, gondolom minél több időt szeretne a család együtt tölteni. Mesélték, hogy tavaly, amikor ugyanígy 5 hónapra Afganisztánba ment az apuka, a hazaérkezése után a lányok is Charlie-nak szólították, mint az anyuka, mert egyszerűen nem tudták, hogy ki az. Biztosan nem egy kellemes érzés.

Szóval összefoglalva jól kijövök mindenkivel, de nem folyok bele túlságosan a családi életükbe, az esti programjukba.